Előszedte

Mostanában valahogy úgy alakult, hogy több emberrel is levelezek (akik a világ túlsó felén élnek).

Mindig felmerül, hogy feladtuk, valami közbejött, meggondoltuk magunkat?

Egyenlőre nem ezt szeretné az élet. :) Nagyon diplomatikusan megfogalmazva.

Sok dolog nem úgy áll, hogy akárcsak egy centit is léphessünk. Fogunk-e bármikor bárhova menni? Nem tudom. Majd kiderül, hogy mi a sorsunk.

Persze, tudom, ez nem ilyen egyszerű. Ha nem teszek valamiért, akkor el se fogom érni. De vannak esetek, amikor adott témában meg van kötve az ember keze és nem feltétlen tud tenni az ügy érdekében. De biztos vagyok benne, hogy ennek is megvan a maga oka. Én hiszek ebben, mert eddig szinte minden beigazolódott utólag, hogy nem ok nélkül történt.

Igen, én még mindig szeretnék menni. De nem elsősorban magunk miatt. És ezt sose hozom fel, ha Krisszel beszélgetek erről. Mert szinte napi szinten előjön a téma. Valahogy kicsúszik a számon. :)

Az elmúlt hetekben több felmérés is napvilágot látott, melyben a felsőoktatási intézményeket, illetve a mesteri képzéseket rangsorolták. Az első 300 felsőoktatási intézmény között nincs magyar! És az első 80 mesterképzés között lényegében csak angol nyelvterületről származó van ...

Sokan úgy gondolják, hogy a magyar oktatási rendszer rossz. Nem az! Sőt! Én így gondolom. Így gondolom, mert sokkal komolyabb tárgyi tudást kapnak a tanulók, mint sok más országban. Az is igaz, hogy rengeteg olyan dolgot próbálnak a tanulók fejébe erőltetni, amire semmi szükség nem lenne. De persze ezen hosszan lehetne filozofálni, ezt mindenki másképp látja.

Mi alapján születnek a rangsorok vajon? És nem fura, hogy lényegében csak a nagyobb országok iskolái férnek fel a listákra?

Számomra érdekes.

Hogyan állapítják meg Magyarországon, hogy mi a középiskolák sorrendje? Az egyik legfontosabb tényező, hogy hány tanulójukat veszik fel valamely felsőoktatási intézménybe.

Mi lehet akkor a felsőoktatási intézményeknél a rangsorolás egyik alapja? És ki készíti? Nagyon nagy százalékban szerepet játszik az eredményben, hogy a nagy cégek (amerikai, ausztrál, angol) mely egyetemekről hány embert foglalkoztatnak az évek során. Itt már nehezen rúgunk labdába, azt hiszem. Először is, mert mindegyik kellően nacionalista (érthetően), hogy ha teheti, akkor saját országabélit választ az egyes pozíciókra. Még akkor is, ha netalántán egy külföldi leányvállalatról van szó.

Ide tartozik az a probléma is, hogy a magyar felsőoktatási intézményekben a kevés rendelkezésre álló pénz miatt nem tudnak kutatásokra fordítani. Nem tudnak annyit publikálni, mint mások, ahol pénz is van, kutatás is van és publikálásra is van lehetőség.

Ami még fontos tényező, hogy a magyar tanítási módszerek nehezen hasonlíthatók az angolszász képzési rendszerekhez. Így elég valószínűtlen, hogy felkerüljünk a listákra.

És van még egy dolog, ami szerintem nagyon fontos. A magyar felsőoktatási intézmények nem marketingelik magukat. Ok-ok, néhol látni 1-1 plakátot, hogy gyere hozzánk tanulni. De ez lófütty. Ide kellene vonzani a külföldi diákokat, akik utána tudnák a hírnevet is erősíteni.

A marketingeléshez tartozik részben a diákok büszkesége is. Büszkék arra, hogy egy adott helyen tanulhattak. Büszkén viselik az adott intézmény logójával, jelképeivel díszített ruhákat, ékszereket. Büszkén mondják el, hogy hol tanultak és tanulmányaik befejeztével sem dobják sutba felépített kapcsolataikat. (Innentől szinte közösségi marketingről beszélhetünk. ;) )

Apropó büszkeség. Sokan ezt a szót, ha egy magyar ember alkalmazza, akkor melldöngető szinonímájaként értelmezi. Egy amerikai, egy angol, német, francia stb. stb. stb. lehet büszke arra, hogy mit érnek(tek) el az országából származó emberek (tudósok, művészek, stb.), de ha egy magyar büszke rá, akkor sokan lehurrogják: mit vered a melled?

Persze, még lehet 1001 ok, de nem gondolom, hogy a tanítás színvonala lenne rosszabb.

Erről is többször beszélgettünk Krisszel. Majd megkérdeztem tőle: hogy ha elmennénk külföldre, akkor nagy valószínűséggel kinek adnának előbb állást? Annak, aki angol nyelvterületről jön, vagy nekünk. Erre ő azt mondta, hogy annak, aki angol nyelvterületről jön. Lehet, hogy tévedünk, de egyetértettem vele.

Elmondtam, hogy azt szeretném, ha a gyerekeinknek jobb esélyeket adnánk.

Nem, nem sírok. Az élet eddig velünk kegyes volt. Persze, a mi életünkben is vannak hullámvölgyek, de alapvetően nem panaszkodhatunk. És azt is tudom, hogy mindenhol dolgozni kell, nincs kolbászból a kerítés.

De én, a magam részéről szeretném, ha a gyerekeim más esélyekkel induljanak és bárhol meg tudjanak állni a saját lábukon. Az t is szeretném, ha kicsit más mentalitást tanulnának meg, mint a nagy átlag errefelé. Ha képesek lennének büszkék lenni, ha lenne önbizalmuk, ha bármikor ki mernének állni a közönség elé, ha az élet úgy hozza.

Szintén a magam részéről igyekszek is érte tenni. Ha többet nem is tehetek, hátha próbálom velük megszerettetni az angol nyelvet. Szeretném, ha megtanulnák ezt a nyelvet. Esténként angolul hallják a mesét, angolul szólok hozzájuk és a nap bizonyos szakaszaiban angolul szólok hozzájuk.

De még mindig nem derült ki, hogy mit szedett elő. :) Krisznek egy szakdolgozatszerűt kellene írnia. Még annó ehhez kaptunk Bertók Zolitól és Eméktől mintát. No, ezeket szedte elő. És ő maga említette meg.

Persze, ez még semmit sem jelent úgy nagy általánosságban. De számomra sokat.

Akik megosztják nap, mint nap az élményeiket blogok formájában, akárhol is élnek és azok, akik levelek formájában mesélnek nekem: köszönöm!